fiksz dot klog

A szavazás eredményének eredményeképpen itt az Ubuntu-leckék közül a második. A leckéket ezentúl külön oldalon is gyűjtöm, valamit külön kategóriába kerülnek. Sőt: támogathatod is a kezdeményezést. Ezzel kapcsolatban lásd az Ubuntu melléklet oldalát. Előre is kösz!

Szabad szoftver

Idézet a Wikipédiából:

A szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek (FLOSS) szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok. Ilyen például a Linux operációs rendszer, a Mozilla Firefox böngésző vagy az OpenOffice.org irodai csomag.

Hogy in medias res legyek, a szabad szoftver nem azonos azzal, amit “freeware”-nek nevezünk, ezt már megtanultam. Igazából logikus is: Windows-ra leszedsz egy freeware szoftvert, amit ugyan ingyen megkapsz és használhatsz, de a forráskódjába ugye nem tudsz belenyúlni (értsd: ha valamely funkció nem tetszik, vagy hiányzik, nem tudod módosítani vagy beletenni). A freeware-t magyarul ingyenes szoftvernek hívják, ebből pedig ugye egyenesen következik, hogy szabad szoftver nemegyenlő ingyenes szoftver (eddig a matek). Ami sokakat elbuktat (ó, te drága angol nyelv), hogy az angol “free” szó éppúgy jelent “ingyen”-t, mint “szabad”-ot. Ezzel szemben a szabad szoftver:

1. szabadon felhasználható, a felhasználás módja és célja nincs megkötve (magyarázat: az Ubuntudat éppúgy felteheted a saját gépedre, mint az irodai gépekre – vagy ha tudod, akkor a fűnyíródra is akár -, ráadásul szabadon használhatod akár piszkos profithajhászásra is – kivéve azt az esetet, hogy magát a szabad szoftvert akarod eladni, ugye… erről mindjárt);
2. forráskódja nyílt, azaz megnézheted, vagy akár módosíthatod is (magyarázat: lásd előbb; ha egy funkció nem tetszik, vagy hiányzik, azt – kellő hozzáértéssel persze, de – simán módosíthatod vagy beleépítheted a szoftverbe);
3. szabadon terjed, azaz továbbadható és akár önkéntesen is terjeszthető (magyarázat: ha kell egy Ubuntu telepítő, akkor szólsz és kiírom neked – és mindez legális; gondold el, mekkora gubancok lehetnének abból, ha agyba-főbe küldözgetném másoknak a Windowsos telepítőlemezeket…);
4. az első, a második és a harmadik pont kombinációja, vagyis a módosított (értsd: az eredetiből, vagy az alapján készült) szoftvert is szabadon “legyárthatod” és terjesztheted, mindannyiunk nagyobb élvezetére és hasznára, ámen.

Ami viszont nekem még ennél is jobban tetszik: azon túl, hogy az Ubuntu, mint operációs rendszer szabad szoftver, a tárolókban található programok is azok. Azaz a módosítás, fejlesztés és terjesztés lehetősége nem csak magára az Ubuntura, hanem az alatta futtatható programokra is áll. Hurrá. Az FSF definícióját a szabad szoftverekről itt lehet elolvasni, a GNU Projectét pedig itt, mindkettő magyar, nyugodtan.

Te, a Gyökér

Meg én is. De ahelyett, hogy innen az anyázás felé mennénk el, beszéljünk az Ubuntu jogosultság-kezeléséről. Előbb azonban egy kitérő, tanmese, borzalom.

Van egy ismerősöm, aki nemrégiben (figyelem! ültök? kapaszkodtok?) kitörölte maga alól a fél Windows-t… És ez nem vicc. Amikor elhatároztam, hogy végleg megszabadulok a Windows-tól, tökmindegy alapon kipróbáltam és tényleg meg lehet csinálni. Kedves júzer valami oknál fogva a C:/Windows-ban mászkált, törölni akart valamit és nem vette észre, hogy kicsit többet jelölt ki, mint amit törölni akart. Rányomott a törlésre és megerősítette. Puff, szia. Következő indításkor már csak addig jutott, hogy “hiba, xy fájl nem található” – mindez DOS-szerű fekete képernyőn, fehérrel szedve, még prompt-ot sem kapott. Na most, számomra nem az a meglepő, hogy a júzer figyelmetlensége és/vagy butasága végzetes lehet, hanem hogy a Windows XP-nek mindössze ennyi hozzáfűznivalója volt: “Biztos, hogy törli a kijelölt fájlokat?“.

Hová szeretnék ezzel kilyukadni? A Windows alatt is vannak jogosultságok és felhasználói szintek, de koránt sem különülnek el egymástól annyira, mint kellene (talán az egy Vista kivételével, ahol rendszeresen felkínálja a “rendszergazdaként” történő fájlműveleteket). Példa: ha telepíted az XP-t és kialakítod a saját felhasználói fiókodat telepítéskor, automatikusan te leszel a rendszergazdai jogkör birtokosa, saját felhasználóneveddel bejelentkezve (értsd: ahogy mindig mindenki csinálja a saját gépén) pedig automatikusan rendszergazdaként tevékenykedhetsz. Windows alatt a rendszergazdai jogosultsággal bíró személynek “Adminisztrátor” a neve, a többiek pedig “Felhasználók” (User).

Ahogy rövidke ubuntus pályafutásom során kiderült, a Linux is használ jogosultság-kezelést, csak mások a nevek és még egy lépcső van benne a biztonságosabb használatért. Az “Adminisztrátor” neve itt “Gyökér” (Root, néha hívják Super User-nek is), a többiek pedig “Felhasználók” (User). Azaz, ha te telepíted az Ubuntut, a telepítés során megadod ugye a felhasználónevedet és a jelszavad, akkor te válsz “Roottá”, minden más felhasználó pedig alapesetben “User” lesz. Ugyanúgy, mint Win alatt. Csakhogy.

Az Ubuntun Rootként bejelentkezve még nem leszel automatikusan jogosult rendszerszintű műveletek elvégzésére. Ehhez munkamenetről-munkamenetre meg kell erősítened “gyökérségedet”. Ez kétféleképp történhet:

1. Terminálban (parancssor, majd a maga idejében megismerjük őt is) úgy, hogy bizonyos műveleteket (pl. alkalmazások telepítését, frissítéseket stb.) csak úgy tudsz megejteni, hogy a parancs alé begépeled azt, hogy “sudo” (itt egy kép róla). Ez tulajdonképpen egy rövidítés, feloldása “Super User DO”, azaz “Super Userként (Gyökérként, Adminisztrátorként) csinálni valamit”. Ha egy parancsot “sudo”-val adsz ki, akkor a rendszer rögtön bekéri a sudo-jelszavad, azaz hiába vagy az operációs rendszerbe gyökérként bejelentkezve, meg kell erősítened a dolgot (a sudo-jelszavad ugyanaz, amit bejelentkezéskor használsz). Az ne zavarjon, hogy hiába gépeled, nem látszik, nem jelenik meg, még csillagok sem jelennek meg, így még az sem látszik, hány karakterből áll – gépeld be és üss Entert. Ez mire is jó? Egyrészt arra, hogy ha őrizetlenül hagyod a géped, a kisöcséd nem tud feltelepíteni/leszedni semmit, például, hiszen nem tudja a sudo-jelszót. Másrészt pedig arra, hogy a rendszerműveleteket így talán nagyobb körültekintéssel fogod végezni (megjegyzés: a sudos parancsokat nem is tudod sudo nélkül kiadni, mert akkor az a válasz, hogy ezt csak gyökérként teheted meg). A begépelt sudo-jelszó mindig egy munkamenetre szól, nem csak az adott parancsra (vagyis: ha terminálban begépelted a sudo-jelszót, akkor ne hagyd ott a géped, vagy zárd be a terminált).
   Kockázatmentes kipróbálás: nyiss egy terminált (Alkalmazások » Kellékek » Terminál) és gépeld be, hogy “apt-get update”. Egyből kapsz egy habaütenetet, hogy “Hozzáférés megtagadva”. Most gépeld be, hogy “sudo apt-get update”, mire egyből kéri a sudo-jelszót. Begépeled (ne feldd, nem látszik), Enter és máris lefut a parancs. Az “apt-get update” egyébként annyit tesz, hogy megkeresi a rendszerhez rendelkezésre álló frissítéseket.
2. A grafikus felület bizonyos alkalmazásainál (pl. csomagkezelő – erről majd máskor -, bizonyos könyvtárak stb.) úgy, hogy indítod, mire felugrik egy ablak és kéri a jelszót (itt egy kép róla). Ugyanúgy, ahogyan a terminálnál, a sudo-jelszavad itt is az a jelszó, amivel az oprendszerbe bejelentkezel. És, ugyanúgy ahogyan a termnálnál, a begépelt sudo-jelszó itt is egy munkamenetre szól.
   Kockázatmentes kipróbálás: nyiss egy Synaptic csomagkezelőt (Rendszer » Adminisztráció » Synaptic csomagkezelő). Egyből kéri a jelszót, addig nem is enged tovább.

Hülye tipp: nagyon sokan megijednek a Terminál használatától, csak azért, mert gépelve kell kiadni a parancsokat. Én, ha terminálban csinálok valamit, mindig azt képzelem, hogy épp a Pentagon rendszerét töröm fel, ettől aztán vigyorogni kezdek és élvezem. Ha már a Pentagon is kezd unalmassá válni, a sor folytatható a NASA-val, vagy a Mátrixszal.

A Main és más szoftverforrások

Az Ubuntu szoftverforrásainak hivatalos(nak tűnő) neve: tároló – még hivatalosab(nak tűnő) neve pedig: repozitórium (egyáltalán nem hivatalosan: “repó”). Ahogy én kivettem az olvasmányaimból, a legfontosabb négy tároló a következő:

1. Main [méjn] – nevéből is adódóan ez a “fő” tároló. Itt csak szabad szoftvereket találunk, mindegyikük szabadon terjeszthető, módosítható satöbbi (lásd jelen írás elejét). A Main-ben megtalálhatók a lefontosabb szoftverek, sok ezek közül már alapesetben is megtalálható az Ubuntuban, telepítéskor vele együtt települnek.
2. Restricted [risz'triktid] – mint a neve is mutatja, ez “korlátozott” tároló. Az Ubuntu fejlesztőinek támogatását élvezi, mert ebben találhatók azok a programok, amelyek a legnépszerűbbek, legelterjedtebbek (mármint azokon túl, amelyek a Main-ben megtalálhatók). A név abból ered, hogy a Restricted-ben található szoftverek közül nem mindegyik szabad szoftver. Azaz nem jár mindegyikhez közösségi támogatás, hiszen azokat, amelyeket nem szabadok, nem lehet “csak úgy” kijavítani stb. Amiért mégis itt lehetnek: komoly közösségi igény van rájuk.
3. Universe [junivörsz] – a nevéhez hűen ez egy egész “univerzum”. Itt szinte minden (ha nem minden) megtalálható, ami Ubuntun futtatható. Szabad és nem szabad szoftverek, magánfejlesztések, klónok és átiratok, “mutánsok” stb. Ez hatalmas előny, viszont van komoly hátránya is: a Universe-ből telepített alkalmazásokra (habár működnek) az Ubuntu fejlesztői nem vállalnak garanciát, ráadásul az sem biztos, hogy az adott programot egyáltalán még továbbfejleszti és javítja-e valaki, vagy készítője úgymond “magára hagyta” (ennek különösen a biztonsági jellegű frissítések esetén van jelentősége).
4. Multiverse [máltivörsz] – a Multiverse tárolóban található szoftverek nem szabad szoftverek (annak ellenére hogy általánosságban ingyenesek), vagyis licenszük nem egyezik meg az Ubuntu licenszével. Érdekes: a Multiverse bizonyos országokban jogi problémákat vet fel. Magyarországon állítólag nem (szerencsére).

Telepítéskor a telepítésre kijelölt progamok a következőképp települnek (már ha repozitóriumból telepítünk): kijelöljük őket telepítésre, az Ubuntu a neten kapcsolódik a tárolóhoz, automatikusan megkeresi a kijelölt programot, letölti és feltelepíti. Azaz, ahogy én észrevettem, nem nekem kell megkeresnem az installálandó programot, manuláisan letölteni, manuálisan elindítani és végigvezetni a telepítővarázslót, majd letörölni a letöltött telepítőfájlt. Hanem csak beütni egy pipát és egyet-kettőt kattintani.

Azoknak sem kell azonban felháborodniuk, akik nem rendelkeznek állandó internet-kapcsolattal. Az Ubuntu telepítőlemeze tudniillik nem csak annyit tartalmaz, amit telepítéskor a telepítő feltesz. A lemezen helyet kapott a Main és a Restricted tárolók számtalan programja – elsősorban a leghasznosabbak, legnépszerűbbek és legszükségesebbek. Ami pedig különösképp megnyugtató, az az a tudat, hogy ezen két tárolóban kizárólag olyan programok találhatók, amelyek kimondottan Ubuntuhoz íródtak (azaz tuti, hogy nem ütközünk kompatibilitási problémákba, mint egyes Windowsos programok esetében), ráadásul igen szigorú ellenőrzésen mentek keresztül, mielőtt bekerülhettek volna a tárolókba.

Hasonlóképp egyszerű a programok törlése (uninstallálása), kijelöljük őket eltávolításra és leokézzuk. Számtalan Windowsos program csinált olyat, hogy törlés után a merevlemezemen hagyta a törölt program könyvtárát, állítólagosan más programok által is használt fájljait stb. Az Ubuntu ezzel szemben úgy tűnik, hogy szemetelés-mentesen telepít és töröl. És ez tetszik nekem.

Fájlrendszer(ek)

Na, ez az a dolog, ami mindig megfog. Tudniillik tizensok év Windows-használat után az Ubuntu fájlrendszere (illetve: fájlrendszerei, erről mindjárt) teljességgel idegennek és átláthatatlannak tűnik. Az első sokk, hogy nem találod a “cé meghajtót”, a “program fájlz” mappát, a “máj dokjumenc” mappát és ilyeneket. Vagyis: fogalmad sincs, mi hol van… És ez nagyon-nagyon frusztráló tud lenni, mert úgy érzed: nem vagy ura a gépednek, hiszen át sem látod, vagy mi. Szerencsére egyszerű felhasználóként erre nem is nagyon van szükség (néha azért van, de ez majd kb. két leckével később). Nem akartam megmutatni ezt az írást, mert nekem speciel a fejem is megfájdult tőle, de ha valaki kommentben el tudja magyarázni emberi nyelven a lényegét, annak utalunk csokit, interurbán.

Amire rájöttem: az operációs rendszer tulajdonképpen fájlrendszerek összessége, amelyek bizonyos módokon csatolódnak egymáshoz. Ilyen fájlrendszerek a merevlemezünk partíciói, a CD- és DVD-lemezek, a pendrájvok, azaz minden olyan információhordozó és tároló, amelyek pl. hierarchikus struktúrában adatokat tartalmaznak. Informatika, első osztály, de tényleg – és mégis, egy átlag Win-felhasználó annyira hajlamos elfelejteni az ilyet, hogy csak na. Merthogy Windows alatt vannak “meghajók” (ugye A, C, D, E stb. jelöléssel), azon belül “mappák” (My Documents), azokon belül “fájlok” (zene.mp3) oszt’ cső. És hajlamos az ember elfelejteni, hogy

1. ezek a meghajtók tudniillik fájlrendszerek és
2. fogalma sincs, hogy amikor berak egy CD-t, vagy bedug egy pendrájvot, akkor az hová csatlakozik,

hiszen csak annyit lát, hogy megjelenik egy új ikon a Sajátgépben, vagy egy új gomb a Total Commanderben. És – mondjuk meg őszintén – nem is érdekli, csak működjön és hozzáférjen a CD-n vagy a pendrájvon lévő cucchoz. Ebben az esetben viszont már nem is annyira gáz az Ubuntu. Merthogy ha bedugsz egy pendrájvot vagy beteszel egy CD-t a meghajtóba: megjelenik egy új ikon az asztalon. És ráklikkelsz és hozzáférsz és ennyi.

De ha mégis tudni akarod, hogy struturálisan hol a francban vannak ezek a dolgok, akkor a megnyíló fájlböngésző menüsora alatt gyönyörűen visszakövetheted, hogy a CD-d az a Filerendszer/media/cdrom0, a pendrájvod pedig a Fájlrendszer/media/[pendrájv neve vagy típusa] (egyébként bárhol olvasol utána, a “Fájlrendszert” csak “/”-ként – mint a “gyökérkönyvtár”, érted – jelöli, azaz /media/…). Azaz olyan, mintha egy-egy mappa lenne mindkét eszköz, nem különálló meghajtó. Ezt hívják csatlakoztatásnak (mount): csatlakoztatjuk az eszköz fájlrendszerét a számítógépünk fájlrendszere alá. Emlékszünk Windows alatt hogy húztuk ki a pendrájvot? Klikkeltünk arra a kis ikonra a tálcán, majd “Hardver biztonságos eltávolítása”. Ubuntu ugyanez: jobb klikk az asztalon a pendrájv ikonjára, majd “Kötet leválasztása”. Ezt hívják “unmountnak”, azaz az eszköz fájlrendszeét leválasztjuk a számítógét fájlrendszere alól. A CD-t meg kiveszed, és ennyi, akkor “unmountolódik”, jól.

Ha pedig saját cuccaidat saját struktúra alapján szeretnéd elhelyezni, arra tökéletesen megteszi a “Helyek » Saját mappa”, ami gyakorlatilag tökéletesen megfeleltethető a Windows “My Documents” mappájának. Nnna.

Előzetes

Ennyit egy szuszra. A következő etap már izgalmasabb lesz: megismerkedünk az Ubuntu “arcával”, azaz a GNOME felhasználói felülettel és megkíséreljük tetreszabni “az én házam az én váram”, illetve a “mindenhol jó, de a legjobb, ha tetszik” jegyében.

Addig is: kommentben lehet kérdezni, megmondani.

Ha eddig még nem tetted, itt feliratkozhatsz a blog RSS-csatornájára. Az RSS használatáról bővebben itt olvashatsz.