Abbahagyom, mielőtt elbőgjük magunkat.

Találkozunk hamarosan a jövő könyvtárában.

Sarah Houghton-Jan, a “könyvtáros feketében” új címre költözött, egyben az RSS-csatorna címe is megváltozott. A tartalom természetesen a régi, könyvtár és könyvtárosság, webes szolgáltatások, információ-technológia és webtrend. Ha már eddig is olvastad, valószínűleg tudsz az új címről – ha eddig még nem találkoztál a Librarian in Blackkel, akkor ideje megismerned és feliratkoznod rá.

Valós idejű könyvtárak

StevenB az ACRLogon néhány jellemző pontokba szedésével igyekszik meghatározni a “valós idejű könyvtár” fogalmát. Ezek a jellemzők a következők: 1) a könyvtár része a közösségi hálónak, de nem csak van egy fiókja és kész, hanem valóban használja is azt (megoszt és informál, valós időben); 2) a könyvtár valós időben frissíti státuszát (gondolom pl. mikroblog-szolgáltatásokon is); 3) a könyvtár netes közösségének is kínál célzott szolgáltatásokat; 4) a könyvtár valós idejű kommunikációs eszközökön is elérhető (IM, VoIP, chat stb.); 5) a könyvtár kész információt szolgáltatni – bármikor, bármilyen csatornán át; 6) a könyvtár figyeli az új webes szolgáltatásokat és hajlandó azonnal kísérletezni is a jobb és gyorsabb információ-szolgáltatás érdekében; 7) a könyvtár olyan szolgáltatásokaz is nyújt, amelyek kimondottan az azonnali, weben történő információ-szolgáltatáshoz és -felhasználáshoz kapcsolódnak; 8) a könyvtár alkalmazottai jártasak a felhasználókkal történő valós idejű kapcsolatfelvételben. (via David Lee King)

Komment: az ideális állapot valószínűleg az lenne, ha minden könyvtár egyben “valós idejű könyvtár” is lenne. Mindazonáltal rendkívül kevés olyan könyvtár van, amely maradéktalanul megfelelhet a fenti pontoknak. Gondoljunk csak bele, mit szólna a főnökünk, ha azzal állnánk elő, hogy mostantól – a valós idejű könyvtár meghatározásának 5. pontja szellemében – éjszakás műszakban szeretnénk dolgozni...

44500 hangfelvétel a British Library-től

A British Library ingyenesen és nyíltan hozzáférhetővé tett mintegy 2000 órányi, több, mint 100 évet felölelő hangfelvételt. És ebben aztán van interjútól és zenétől a szájhagyomány útján terjedő történetek rögzített anyagán keresztül a samanisztikus kántálásig és a Brit-szigetek vadvilágának hangjaiig minden. Érdemes a hangok között csak úgy, céltalanul is bögészni, meglepő felfedezéseket tehetünk. Az archívum elérhető ide kattintva. (via HeyJude)

Emberek vagyunk

Lesbrarian pride

Komment: ennek a képnek a kapcsán gondolkodtam el azon, hogy a saját szakmáját/hivatását mindenki “különlegesnek” érzi, hasonlóképp annak képviselőit is. Hát nem. Mi is emberből vagyunk. (via LISNews)

Hogyan válasszunk domaint?

longdomainname.com by by herzogbr on Flickr

NE így. (via Swiss Army Librarian)

Komment: bármennyire nemes is a szándék (a Massachusetts/Rhode Iland Nővérképző Egyesület elérhetővé tette a 2009-2011-es nővérképzési adatbázisát), papíron hirdetni a “www.massachusettsandrhodeislandleaguefornursing.org” (vajon nem gépeltem el?) webcímet… epic FAIL.

+1: Miért sajnálom a leginkább, hogy lemaradok az ILI2009-ről?

Amellett, hogy tavaly igazán jól éreztem magam és az idei Internet Librarian Internationalnek magyar résztvevője is lesz, mégis csak azt fogom a legjobban sajnálni, hogy nem láthatom-hallhatom élőben Cory Doctorow “Copyright, Copyleft, Privacy, Librarians and Freedom” című keynote-ját…

Rendben van-e az, hogy illegális könyvtárat üzemeltetek az iskolai szekrényemben?

Hadd magyarázzam meg.

Magániskolába járok, amely elég szigorú. Nemrégiben az igazgató és a tantestület közzétett és (elég hosszú) listát azokról a könyvekről, amelyek olvasásától eltiltottak bennünket. Megdöbbentem, hiszen a könyvek között nagy klasszikusok voltak, mások pedig a kedvenc könyveim közé tartoznak. Egyik személyes kedvencem, a Zabhegyező, szintén szerepelt a listán, úgyhogy elhatároztam, hogy próbaképpen beviszem a suliba, hogy lássam, valóban bajba kerülök-e. Nos, bajba kerültem, de azért nem volt szörnyű. Aztán (micsoda meglepetés!) angolórán az egyik tantársam megkérdezte, kölcsönkérhetné-e, mert úgy hallotta, nagyon jó könyv és ennek ellenére mégis a tiltólistára került. Egyre többször volt ilyen élményem és a végén az egész szekrényem könyvekkel volt tele, úgyhogy elhatároztam, hogy a szomszédos (üres) szekrénybe pakolok. Mostanra 62 könyvem gyűlt össze abban a szekrényben, ezeknek mintegy a fele szerepel a tiltólistán. Arra azért ügyelek, hogy csak valóban színvonalas műveket viszek be. Néhány példa

• The Perks of Being a Wallflower
• His Dark Materials trilógia
• Sabriel [Nix]
• Canterbury mesék [Chaucer]
• Candide [Voltaire]
• Isteni színjáték [Dante]
• Elveszett Paradicsom [Milton]
• A keresztapa [Puzo]
• Mort, a Halál kisinasa [Pratchett]
• Interjú a vámpírral [Rice]
• The Hunger Games [Collins]
• Galaxis útikalauz stopposoknak [Adams]
• Egy jenki Arthur király udvarában [Twain]
• Állatfarm [Orwell]
• Boszorkányok [Dahl]
• Shade’s Children [Nix]
• The Evolution of Man [Angell et al.]
• A Szent Korán

… és még egy csomó másik.

Úgyhogy most egy kis mini-könyvtárat üzemeltetek, amelyhez egyedül én férek hozzá. Gyakorlatilag igazi könyvtár, van leltárkönyv, az embereknek megmondom a lejárati időt, meg minden. Óriási bajban lennék, ha elkapnának, de szerintem helyesen cselekszem – mielőtt elkezdtem volna az egészet, a suliban rajtam kívül a többieket egyáltalán nem érdekelték a könyvek és az olvasás. Most meg mindenki olvas – nem csak a tiltott könyveket, hanem gyakorlatilag bármit, ami a kezébe kerül. Szóval végül is helyes, amit teszek, nem? Ó, és ha azt kérdeznétek, “miért nem mennek el egyszerűen a helyi könyvtárba és kölcsönzik ki a könyveket?”, akkor a válasz az, hogy sokan túl gyávák hozzá, másokat meg a szüleik nem engednek. Szerintem az embereknek nyitottnak kell lenniük a dolgokra. A legtöbb könyv azért került a tiltólistára, mert olyan dolgok is vannak bennük, amik szemben állnak a katolicizmus tanításaival. Az én “könyvtáramat” csak a felsőbb évesek [15+] használhatják, szóval még azt sem mondhatjuk, hogy olyat adok a tanulók kezébe, amihez még nem elég érettek. De vajon rossz dolgot cselekszem-e, hiszen a szülők és a tanárok nem tudnak róla és valószínűleg nem is örülnének neki, vagy jó, amit csinálok, mert elismerést ébresztek kortársaimban a klasszikusok és az igazi jó könyvek (és nem csak a Twilight-hoz hasonló múlékony könyveket olvassák) irányában?

Még néhány könyvcím a könyvtáramból:

• Száll a kakukk fészkére [Kesey]
• Dorian Gray arcképe [Wilde]
• Az ötös számú vágóhíd [Vonnegut]
• A legyek ura [Golding]
• Híd Terabithia földjére [Paterson]
• A 22-es csapdája [Heller]
• Édentől keletre [Steinbeck]
• A Grimm-testvérek varázslatos meséi

A Twilight-ot szintén betiltották, de nem akarom vele szennyezni a könyvtáramat.

A dologgal kapcsolatban egyetlen kérdést szeretnék feltenni: mi a fészkes franc az, hogy a XXI. században egy iskola Tiltott Könyvek Jegyzékét állít össze? A Wikipédia vonatkozó szócikke szerint:

Az Index librorum prohibitorum hivatalosan a Hittani Kongregáció 1966. június 14-i közleményével szűnt meg, eltörlésével azonban a római katolikus egyház nem tekinti megszűntnek a könyvek és a tömegtájékoztató eszközök iránti felelősségét.

Úgy tűnik, ez a felelősség odáig terjed, hogy iskolák saját indexet adhatnak ki. Gondolom a szertárban van egy spanyolcsizma is, vészhelyzetek esetére. Szintén a fenti szócikkből:

Nancy Willard: Cyber-Safe Kids, Cyber-Savvy Teens

Nancy Willard, a Center for Safe and Responsible Internet Use (CSRIU – Biztonságos és Felelősségteljes Internethasználat Központ) igazgatója ezúttal főként a szülőket kívánja nevelni. Nemrég jelentette meg új könyvét (Cyber-Safe Kids, Cyber-Savvy Teens) és a hozzá kapcsolódó letölthető szóróanyagokat – írja a School Library Journal.

Willard szerint a nevelés alatt nem a gyermekek tiltását, vagy megfélemlítését kell értenünk, sokkal inkább azt, hogy megtanítsuk nekik, hogyan kerülhetik el a veszélyeket vagy hárítsák el azokat. Ehhez azonban szükség van arra is, hogy a szülők is nyitva tartsák a szemüket – például rendszeresen cseréljenek tapasztalatot a gyermekkel az online történésekről. Az extrém történésekre – például egy idegen megpróbált személyes adatokat kihúzni a gyermekből a hálón – semmiképp ne adjanak hasonlóan extrém válaszreakciókat (pl. az internet-elérés megvonása), ehelyett világosítsák fel őt az adatok kiadásának veszélyességéről és az ezt követő esetleges visszaélésekről. Míg a legfiatalabbak esetében szükség lehet arra, hogy együtt üljön le szüleivel bejárni a világhálót, a tinédzserek esetében jobb lehet bizonyos fokú autonómiát biztosítani részükre. Védelemre természetesen szükség van – szpemfilterekre, kártevők elleni védelemre stb. – de a “mozgási szabadságtól” megfosztani őket nem jó ötlet (gondolom már csak a dacreakciók miatt sem).

Az elsődleges cél tehát, hogy megtanítsuk gyermekeinket, hogy hogyan maradjanaki távol a szeméttől, a pornográfiától és a háló rejtette veszélyektől – ugyanakkor a pakliban az is benne van, hogy magukévá tegyék a netikett és a kiberkultúra alapjait (többek között a világhálón történő kulturált kommunikáció princípiumait).

A könyv oldaláról kétféle brossúra tölthető le: szülőknek szóló és tinédzsereknek szóló. A fenti elvekhez hűen a tiniknek szánt ismertető (Booklet for Teens) senkit sem akar eltiltani semmitől – az eltiltás igazolására szolgáló ostobaságokat rögtön az elején meg is cáfolja – , sokkal inkább a tudatos és defenzív netezésről szól. Olyan témákat vesz górcső alá, mint

• a kiadható és a “mi közöd hozzá? típusú” személyes adatok és utóbbiak védelme,
• a netfüggőség veszélyei és elkerülésének módja,
• a mások által mondott dolgok hitelességének megállapítása és az egészséges gyanakvás,
• az idegenekkel való online ismerkedés aranyszabályai,
• szexuális bűnözők az interneten,
• a “pornó-csapda”(elgépelt webcímek, hamis linkek stb.) elkerülésének módjai,
• a trollkodás és a verbális erőszak,
• internetes csalások, phishing,
• a közösségi oldalakon történő viselkedés szabályai és az ott leselkedő veszélyek elkerülése,
• a szerzői jog és a plagizálás kérdése,
• az online manipuláció módszerei és kivédésük, vagy a
• felelősségteljes döntések meghozatala.

A szülőknek szóló kiadvány (Booklet for Parents) nagyjából-egészében ugyanezeket a kérdéseket járja körül, természetesen a szülő szemszögéből. Kihangsúlyozza, hogy a tiltásnál sokkal kifizetődőbb a megelőzés és a nevelés, valamint tippeket is ad ehhez. Foglalkozik mindkét korcsoport (gyermekek és tinédzserek) nevelési-oktatási módszereivel, miközben a szülőket is felvilágosítja a veszélyekről, amelyeknek gyakram maguk sincsenek tudatában.

Amint látjuk, a külföldi kampány gyökeresen eltér az itthoni módszerektől. Erőteljesen elgondolkodta rajta, nem-e kellene összeállítani egy ilyen kiadványt és a KTE segítségével eljuttatni például az iskolai könyvtárakba, mielőtt azok fejjel mennek a falnak és bedőlnek a szűrőprogram-lobbinak…

Olvasnak-e valaha az Új-zélandiak e-könyvet a könyvtárból?

Az eReports cikke a kommentekben is hozta ugyanazt az ellentétet, amiről a cikk beszámol. Az Új-zélandi könyvtárak – a kor kihívásainak megfelelően – erősen töprengenek azon, hogy bevezessék-e az e-könyvek kölcsönzését, mint szolgáltatást. Ha egyszerű használóként kellene választ adnunk a kérdésre, az minden bizonnyal az lenne: “naná!”, hiszen használóként a mi érdekünk az, hogy hozzáférjünk az általunk keresett művekhez; bármikor, bárhonnan, bármilyen formában. Ha azonban könyvtárosként tekintünk a kérdésre, problémák merülnek fel, például a “hogyan?” kérdése.

Hazánkhoz hasonlóan a szigetország könyvtárai is azzal vannak elfoglalva, hogy régi, a szerzői jogi törvény hatálya alá már nem eső műveket digitalizáljanak. Ez ugye a könyvtárak számára bombabiztos recept, hiszen gyarapíthatjuk e-gyűjteményünket, ráadásul nem kell utána jogdíjat fizetni, a felhasználás feltételei jóval átláthatóbbak, mint egy új kiadású könyv digitális példányának esetében, valamint egyszerre tündökölhetnek a 2.0-s és a kultúra megmentőinek (archiválóinak) szerepében. Kérdés viszont, hogy a használók megelégednek-e a klasszikusok milliomodszori újraolvasásával? Nem valószínű. Éppen ezért kerül terítékre a kérdés, hogy mi legyen az új kiadású könyvekkel? Vásároljon-e a könyvtár kortárs irodalmat elekrtonikus formában? Ha igen, akkor milyen feltételekkel tudja kölcsönözni? Megéri-e a kiadást, a belefektetett munkát és energiát?

Körvonalazódott néhány probléma, de úgy tűnik, néhány megoldás is. Lássuk először a problémákat!

• Ha a könyvtár megvásárol egy e-könyvet, hányszor (és hány használónak) kölcsönözheti ki azt és milyen feltételekkel? A papírkönyvek esetében ugye nincs ilyen probléma: azok akárhányszor kölcsönözhetőek a könyvtár kölcsönzési szabályzatának iránymutatása alapján – amíg el nem vesznek, vagy tönkre nem mennek. Kölcsönzésük egyszerű tehát, szinte egyetlen nehézsége a a “rendelkezésre állás kérdése” – azaz amíg valakinél kinn van, más nem fér hozzá. Az e-könyvek esetében ez jóval bonyolultabb.
• Ha minden könyvet kölcsönözhetnénk úgy, hogy fel sem kell állnunk miatta – ráadásul ingyenesen, mármint pl. a beiratkozási díjon felül -, akkor a könyvtárlátogatások száma nagy valószínűséggel visszaesne, ám a kölcsönzések és a távhasználat száma valószínűleg jelentősen növekedne. Valószínűleg jót tenne a dolog az általános műveltségnek, az olvasottságnak, a művelődésnek is. De vajon mit szólnának mindehhez a könyvkiadók és -terjesztők, akik a saját profitjukban érdekeltek? Vajon hogyan érintené őket, ha a helyi könyvtár – és annak állománya – akár egy mobiltelefonon is elérhetővé válna?

És hát lehetséges megoldások is vannak dögivel, álljon itt néhány – amelyek természetesen újabb problémákat vetnek fel.

• A könyvtár egyszerűen ne vásároljon és kölcsönözzön e-könyveket. Ez a legegyszerűbb megoldás, elfújja egyből az összes problémát, mint a gyertyalángot. Más kérdés ugyanakkor, hogy a könyvtár így jól szolgálja-e a közösséget, és a megoldás tényleg megoldás-e, vagy csupán menekülés a problémák elől. Elvárhatjuk-e ezek után a használóktótl, hogy jelen gazdasági helyzetben a pénzét a könyvtári tagságra költse – ahelyett, hogy mondjuk e-könyvet vesz belőle?
• A msáik megoldás az lenne, hogy a könyvtár a papírkönyvekhez képest egy jelentősen szigorúbb és korlátozóbb szabályrendszer alapján kölcsönzi az e-könyveket. Például korlátozza az egy példányra vonatkozó egyidejű kölcsönzések számát, vagy az egy e-könyvre vonatkozó összes kölcsönzés számát (kvázi mintha “elhasználódna” az adott könyv), esetleg valamely DRM-közeli technológia segítségével korlátozná az eszközt, amin, illetve a helyet, ahol az adott e-könyv olvasható. Az persze elég fura lenne, ha egy e-könyv olvasásához is be kellene menned a könyvtárba…
• Pénzügyi szempontból a megoldás nem az “iratkozz be és kölcsözözz ingyen”, hanem a “pay per loan”, azaz “kölcsönzésenként fizetendő díj” lehet – valamiért úgy rémlik, hogy ez itthon nem megoldható, ugye igazam van? Viszont ez is rögtön visszaüt, hiszen ha kevesebbért kölcsönzi a könyvtár az e-könyvet, mint a kiadók és terjesztők árai, akkor a kutya sem fog tőlük e-könyvet venni, kikölcsönzik inkább a könyvtárból.

Ugye most már érthető, miért folyik ilyen őrült vita az e-könyvek kölcsönzése körül? Mindenesetre a helyzet az, hogy erre a problémára bizony előbb-utóbb megoldást kell találni – és lehetőleg nem azt, hogy akkor a könyvtár nem vásárol és nem kölcsönöz e-könyvet…

Akkor sem kell !! Hát igen valaki örül inkább az elavult operációs rendszereknek, mint a Windows XP. És hány ilyen hely van ahol hasonló a helyzet. Nem értik meg, hogy a Windows karbantartást igényel. Isten tudja mikor volt egy töredezettségmentesítő, és lemezkarbantartó futtatva. Fél óráig megy a homok óra. Persze, de GNU/Linux nem kell, mert az olyan ciki és világviszonylatban 1%-os részesedése van még. Helyette veszünk biztonsági résekkel tarkított régi Windowst. Live CD, az meg mi? Lusták vagyunk kipróbálni.
- Hát ilyen a gondolkodása a Devecseri Városi Könyvtár alkalmazottainak. Összeségében az ember ilyen helyen hogy- hogy nem szeret Internetezni? Ki tudja mit szed össze. – Pfúj nyitott forráskód és szabad szoftver… ezt nem nekünk találták ki. – Mondhatják. Soha nem hallottak az Ubunturól és látatlanban már véleményezik. [...]*

Számomra nem derül ki, hogy a poszt szerzője próbálkozott-e az Ubuntu népszerűsítésével a Devecseri Városi Könyvtárban, vagy csak tapasztalatok, hallomás után ír, mint ahogy az sem, hogy szóvá tette-e a fél órás “homokórázást”, vagy a töredezettségmentesítés/lemezkarbantartás kérdését a könyvtár munkatársainak, rendszergazdájának. Ellenben a helyzet eléggé szörnyű, ha a gépek tényleg ilyen állapotban vannak.

Távolról sem vagyok vérfanatikus (annak ellenére, hogy én is Ubuntut használok), sőt, távol álljon tőlem, hogy bíráljam a könyvtárak szoftver-beszerzési szokásait és stratégiáját (habár néha kedvem lenne hozzá) de ha valóban elhangzottak az érvek, mi szerint az Ubuntu azért nem felel meg a könyvtárnak, mert a könyvtári dolgozók szerint

• ciki,
• csak 1%-kal részesedik,
• nem nekünk találták ki,
• pfúj szabad szoftver,

ráadásul látatlanban, kipróbálatlanul, akkor tényleg valami hiba van a gépben. Hű baj- és fegyvertársunk, a konyvtaros.com figyelmébe ajánlom a sztorit, utánajárást igényel, a devecseri könyvtárosok véleményét is szívesen hallanám az ügyben (kommentben is jöhet).

*A szöveget változtatások nélkül másoltam be, az elgépeléseket stb. nem javítottam, rontottam.

A cikk szerint az új tér a könyvtár épületének második emeletén épül, alapterülete 985 négyzetláb (~91,5 négyzetméter) és előreláthatólag szeptemberben vehetik majd birtokba a tinik.

Eddig a száraz infó – a lényeg azonban most következik. A tér megálmodója Shaina Horton belsőépítész, aki életteli, színes és vibráló közeget szeretett volna teremteni; ennek érdekében pedig bármit hajlandó bevetni. Süppedős fotelek, óriástévé, zenehallgató-állomások, videojátékoknak kialakított terület, számítógépes munkaállomások és mini-tárgyaló – ezek mind-mind helyet kapnak az új részlegben. És ez még koránt sem minden.

A könyvtár és Horton felkérték Stephen Gibson graffiti-művészt, hogy tervezze meg a fal dizájnját: ennek eredménye egy, a részleg falán körbefutó, mintegy 30 méteres, elénk és mozgalmas graffiti lett, amelyet a vázlat alapján a helyi középiskola önkéntesei tisztáztak le.

A helynek azonban nem pusztán ezért van jelentősége. A könyvtár Atlantic City egy “gazdaságilag hátrányos részén” áll – érdekes módon csupán egy-két saroknyira a közeli csillogó-villogó kaszinóktól. A könyvtárat eddig mintegy 70 tini látogatta napi rendszerességgel, ám ez a szám – az új részlegnek hála – valószínűleg jócskán növekedni fog. “Ezekben a nehéz időkben kell, hogy legyen egy ingyenes, szórakoztató és biztonságos hely számukra…” – mondta el Karen Hyman, a beruházást támogató South Jersey Regional Library Cooperative igazgatója.

És hát itt van a lényeg. A graffiti, a fotelek, a videojátékok – ez mind csak körítés, noha igen érdekes és lelkesítő. Engem azonban sokkal jobban megfogott a mögötte álló indok: a félelem, hogy a válságban elszegényedő családok gyermekei elkallódnak és a – pénzben is kifejezett – szándék, hogy tegyenek ellene.

(Az épülő részlegről még több látványtervet találtok a könyvtár weblapján.)

Ahogyan a fenti képen is látható, a katalógus keresőmezője igencsak központi helyen szerepel. Nem tudom már, hogy hol olvastam (kommentben megköszönném, ha valaki, aki tudja, megírná a forrást), hogy a könyvtári honlapok látogatóinak legnagyobb hányada azért érkezik az oldalra, hogy a gyűjteményben keressen, azaz használja a katalógust. Ezek szerint az Arlington Memorial a látogatók legnagyobb hányadának kedvére tett, amikor a brutális méretű search fieldet oda tette, ahová. Amikor megláttam, rögtön kersni támadt kedvem – ekkor jöttek elő a simple search (egyszerű keresés) visszásságai. A találati lista furcsa, azaz pl. Bram Stoker nevére keresve a “Bram Stoker” kulcsszóként(?) szerepel, ergo a Drakula csak a 17.(!) helyen jelenik meg a találati listában. Azaz az egyszerű kereső alapbeállításban nem a cím, vagy a szerző mezőkben keres, hanem a kulcsszó mezőben. Ugyanakkor ez tematikus keresésnél jól jön, hiszen a “global warming“-ra (globális felmelegedés) egész tisztességes halmazt kapunk. Viszont aki csak betéved és tudni szeretné, hogy kedvenc írójának mely könyvei vannak meg az Arlington Memorialban, az ugye pofára esik, merthogy kereshet kétszer. Tudniillik a találati listán a mező váltása nem szűkíti a halmazt, hanem teljesen új keresést vezényel le. Bammer.

Ellenben ha mélyebbre nézünk a keresőben, azaz rákattintunk az “Advanced Options”-re, akkor egy cuki JavaScript slider effekt a következő opciókat fedi fel:

És itt már teljes értékű keresést végezhetünk, anélkül, hogy az OPAC – szerintem – meglehetősen ronda és apró betűs felületén kellene szerencsétlenkednünk. Beállíthatjuk, hogy melyik mezőben szeretnénk keresni (kulcsszó, tárgyszó, szerző, cím stb.), a keresett dokumentumtípust, a nyelvet, a kiadási adatokat, a keresendő gyűjteményt és a rendezés elvét. Valamint legalul szerepel egy kapcsoló, ami nekem nagyon bejön: bepipálva csak a hozzáférhető dokumentumokat listázza a találati halmazban. Őszintén szólva ilyet még nem láttam (vagy csak nem figyeltem eléggé) – tudom ajánlani a Könyvtár.hu-s srácoknak implementálásra, hiszen adott esetben nagyon hasznos, ha egyszerre több könyvtár katalógusában keresünk és nincs kedvünk végignyálazni több tíz-száz rekordot, hogy vajon hol van benn a keresett könyv.

Mindent egybevetve az Arlington Heights Memorial Library (Illinois állam, USA) honlapba épített keresője a szívemhez nőtt. Mindezt tetézzük azzal, hogy maga a honlap is nagyon szép (Drupal CMS-re épül, azaz a fentebb ismertetett kereső valószínűleg mint Drupal modul lett kifejlesztve), ráadásul a honlapon elhelyezett banner szerint a katalógust iPhonera is optimalizálták:

Hogy ez vajon az AHML, vagy az IKR-fejlesztők érdeme, az már maradjon az ő titkuk. Viszont itthon is jó lenne látni minél több (ha nem is iPhonera, de) mobilra optimalizált OPAC-ot. Mert hogy a világhálót immáron a zsebünkben (is) hordjuk.

“Mivel még mindig havazik, ezért szerintem is érdemes feldobni kicsit ezt a napot, mondjuk egy kis nyomozással.

1. “Just the facts, maa’m”

Ha kicsit megnézzük közelebbről ezt a Biztonságos Böngészés Programot (továbbiakban: BB, de nem a Balatonboglári pezsgő és nem Ms. Bardot, ahhoz én már túl fiatal vagyok) akkor messze nem az lesz az egyetlen kérdés, hogy vajon miért csak windows-ra van meg a program (itt a szoftver értendő, a BBP gép nélkül is megy…)

Szóval, kezdjük a BBP honlapján. Szép, világos dizájn, bizalmat keltő zöld szín és fejléc grafika (bár a menükhöz kötelező Javascript egy kicsit ront az “annyira biztonságtudatos” image-n) és jó feltűnő helyen a “támogatók” logói, hogy egyből lásd, jó helyen jársz. A tartalom eléggé light, főleg a sajtócikkek, meg némi alapvető bemutatkozás, kinyomtatható szórólap.  Rögtön fel is lehet venni a kapcsolatot a program munkatársaival.  Közülük Schiroky Vilmos nevét jegyezzük meg, még találkozunk vele.

A lapon tényleg semmi feltűnő nyoma, hogy a szívjóságon, a gyermekeink sorsa felett érzett aggodalmon és persze a támogatók nagylelkűségén kívül miről szól még a program. Mindehol azt hangsúlyozzák, hogy ezt a milyen hú de jó kezdeményezést mindenki támogatja, meg, hogy végre valaki megsegíti a szegény iskolákat ingyen tanácsokkal meg eszközökkel, hogy megvédjék az ifjúságot attól a csúnya internettől. És még otthonra is be lehet szerezni ugyanazt a szoftvert, ingyér’. Tuti. A cikkeket kicsit komolyabban elolvasva aztán megakadhat a szemünk azon, hogy az iskolák csak az “ingyenes tesztverziót” kapják meg csatlakozáskor. Aha, ezek szerint van nem ingyenes nem teszt verzió is. (Félelmetesen bonyolult logikai gyakorlat volt, de majd lentebb látni fogjuk, hogy még újságíróból is van olyan, aki a “próbaverzió”-ra naívan azt hiszi, hogy az ugyanaz, mint a béta.) De ennek a lapon nincs nyoma. Az iskoláknak szóló csatlakozási oldalon (http://www.biztonsagosbongeszes.hu/iskolaknak.php) is csak annyi van szemérmesen, hogy a jelentkezés után a munkatársak felveszik a kapcsolatot a további együttműködés megbeszélésére. Mmmm-kay.

Tovább nézegetve (http://www.biztonsagosbongeszes.hu/dkc_faq.php) a telepítési segédleten akadhat meg a szemünk. Itt a szépen illusztrált PDF-ben a képernyő képeken a jobb szeműek észrevehetnek egy bizonyos Malach Enterprises Inc.-t, meg a program (megint, a szoftver, nem a BBP) is kap egy nevet: Dolpin Knight. What the hell, idő úgyis van, zúzzuk be a Kugliba, nézzük mit ad ki. Aha. http://www.dolphinknight.com/. Szóval ez az, amin az önkéntes programozók szabaidejükben ingyen bütykölnek.

http://www.dolphinknight.com/about.php

“Sajinsoft. A Malach Enterprises Inc. több, mint öt éve van jelen az IT biztonsági szoftverek piacán. Egyedi termékeivel több ezer elégedett felhasználó iglnyeit elégítette ki. A csapat az üzleti megfontolások mellett elérkezettnek látta az időt, hogy az üzleti megfontolások mellett tegyen valamit a felnövekvő generáció egészséges fejlődéséért.”

Itt már van neve is a gyereknek: http://www.dolphinknight.com/purchase.php

A “P” verzió (otthoni) 9 és fél kiló magyar konvertibilis valuta Paypallal, utánvéttel több. A “C” (hálózati) verzió esetén 1-5 licensz 119 rugó és még egy fél.(!) Természetesen megint Paypallal. Végülis tényleg, a könyvelő is simán beveszi bizonylatnak, hogy “Paypalon utaltam el az árat”, meg egy komoly cégnek nincs is bankszámlája, ld még készpénztilalmi jogszabály jogi személyek közötti fizetésnél. A licenszek számától függően innen még simán lehet gyalogolni felfelé, 21-25 licensznél már a szinte jutányos 447500 HUF-os ár szemez velünk, efelett pedig egyedi ajánlatot adnak.  Természetesen egy iskolában nem kell részleteznem, hogy mennyi licensz kellene. Tényleg tök ingyen van.

Persze bárki mondhatná, hogy nem is biztos, hogy ennek a delfinnek bármi köze van a BBP-hez. Vagy legalábbis, a kapcsolat nem biztos, hogy szoros. Nos, itt az ideje egy kis önálló munkának, nehogy elzsibbadjon a kezünk a tétlenségtől. Érdemes megnézni, hogy a www.biztonsagosbongeszes.hu, a www.biztonsagosbongeszes.org, valamint a www.dolphinknight.com és a www.sajinsoft.com ugyanarról a gépről fut, és mindegyik domain ismerősünk, Schiroky Vilmos nevén van bejegyezve. (Ha ez egy cég, akkor miért nem a cég nevén?) Ezzel fejlesztettük a manapság oly fontos informatikai készségeinket is.

Hm. Szóval akkor ezekről az árakról mesélhetnek a munkatársak, amikor a jelentkező iskolákkal felveszik a kapcsolatot “a további együttműködés lehetőségeit” megbeszélendő. Na de közismert, hogy az átlag magyar közoktatási intézménynek már régen kilóg a s***e a gatyából, honnan lenne félmisije szűrőszoftverre? Nézegessünk tovább az oldalon, egyszer csak meglesz a kulcsmondat:

“A szoftver megrendelése az intézmények számára nem jár költséggel, mert az beszerezhető az informatikai normatív támogatás terhére.”

Aha. Hogy mi ez a normatíva? Kutassunk egy kicsit lomtárban (vigyázat, a pókhálós sötétben a fejünkre eshet a lazán falnak támasztott szertári csontváz) és egyszer csak találunk valamit: http://hirek.prim.hu/cikk/40205/

Mai változatban: http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1673&articleID=231869&ctag=articlelist&iid=1

Röviden: az intézmények igényelhetnek apanázst (többek közt) informatikai eszköz beszerzésre, óvodánál gyerekenként 1200, iskolában középsuli végéig 2400 pénz/koponya összegben évente. Természetesen az oktatási program megvalósítása érdekében, pedagógiai célra. Na most akkor képzeljük el a kisvárosi/falusi/kerületi iskola igazgatót + tantestületet, amint azon töprengenek, hogy milyen szép és/vagy hasznos dolgokat lehetne ebből a pénzből beszerezni. (Emlékezzünk azóta feledésbe merült miniszterünk szavára is, miszerint a normatíva azt célozná, hogy legyen miből pl a szükséges gépcseréket megcsinálni) És akkor a nagy tervezgetés közepébe belecsöppen a BBP. Jön, lát, és viszi a lét. Bomba ötlet? Az. Végülis tényleg nincs semmi másra szükség, mint szűrőszoftverre. Különösen aranyos, ha a fenntartó “hathatós támogatásával” érkezik a BBP, mert ugye akkor nem nagyon vannak hülye kérdések a tantestületből, az izgága és fiatal technofil biológia tanerő éppúgy le lesz halkítva, mint a fejét csóváló informatika tanár, aki már látott egyet s mást, s tudja, hogy a diákok is. Ld pl: “Újabb 130 iskola csatlakozik a Biztonságos Böngészés Programhoz.” Ja, biztos mindenkit totál meggyőzött, ha más nem, a pedintézet. http://www.biztonsagosbongeszes.org/?cikkid=200902111

Ezek után az, hogy a csomagban vannak (egyébként kétségkívül jószándékú, de máshonnan is beszerezhető) tanácsok is szülőknek, emellett már simán belefér. Hogyan robbantsunk egy igazi hazai ötlettel válság idején, közpénzből? Így. “Like Frankie said, I did it my way” (aki kitalálja az idézett forrást, kap egy dedikált radírgumit)

2. A programról

Nem, most nem a BBP-ről, hanem a szoftverről. Ugyebár a témával kicsit is ismerősebbek tudják, hogy szűrőszoftvert nagyon nehéz csinálni, mert (egyszerűsítve) vagy nagyon biztonságos, de akkor szinte semmit nem lehet vele megnézni, vagy megpróbál feketelista alapján szűrni, mely esetben a kikerülése válik túl egyszerűvé. Ez mindig igaz, de emellett a listás megoldásoknak szokott lenni még egy dilemma pontja: ha a gyártó adja a listát (vagy a megbízottja) akkor az ugyan kényelmes, de cserébe gyakran nem árulja el, hogy mi van a kiszűrt körben, és miért. Ebben az a klassz, hogy még a szülő/tanár sem tudja, hogy miért nem nézheti meg Pistike a kérdéses oldalt. Nagyon hiteles nevelői szerep ez ilyenkor, amikor mégis megpróbálod megmagyarázni. Meg persze a gyártó listája jó eséllyel lesz olyan, mint az 501-es farmer: mindenkire rámegy, de passzolni nem igazán fog. Túl sokféle kultúra, szokás, nevelési elv lehetséges. A másik lehetőség, hogy a listát a szülőnek/tanárnak kellene adni. Ez elvileg rugalmasabb lehet, de iszonyat munka karbantartani. Ja, és a gyerek mindig gyorsabban találja meg a tuti helyeket, mint te. Végülis neki nem sok dolga van ezen kívül. A delfin lovag kombinált megközelítéssel kísérletezik (plusz meg lehet neki adni, hogy milyen programokat engedjen általában véve futni, és mikor)

Természetesen a feketelista alkalmazása miatt a dolog közel nem 100%-os, és tényleg jól gerjed az angol szavakra, ahogy Lali tippelte. Kiiktatni nem triviális, viszont megkerülni nem lehetetlen. Ld pl: http://www.hirszerzo.hu/cikkprint.86724

(Innen értesülhetünk a “támgatóival” mindig szívesen dicsekvő Schiroky Vilmos távlatibb terveiről is: “bizonyos jogszabályi változások esetén” a program alkalmas lenne rá, hogy a chat programokban (?) feltűnő zaklatók (tudod, a bemondó néni is a dobozban van) ellen bizonyítékként rögzítse a beszélgetések tartalmát. Izgatna, milyen változtatásokra gondol, de lehet, hogy jobb, ha nem tudom.)

3. Test. Nevelés.

Hogy az ilyesmi mire jó otthon? Már ez is vitatható. A nagyon kis gyerekek valóban védelemre szorulnak, de nekik semmi szükségük arra, hogy internetezzenek, pláne nem egyedül. A nagyobbakat pedig inkább arra kell megtanítani, hogy a világ bizony nem csupa szép dologból áll, de sem megijedni nem kell tőle, sem direkt keresni az utca másik oldalát. A még nagyobbaknál pedig tudni kell, hogy akkor is keresni fogják.

Egy iskolában viszont az élet még érdekesebb lesz. Itt ugyanis egy épületben nyüzsizik a hatéves és a 14 (esetleg 16, 18) éves. Úgy elsőre is látszik, hogy a szükséges védelmi szint nem azonos az elsős Julcsi esetében, aki még csak azt tudja biztosan, hogy a karácsonyfát tényleg nem a húsvéti nyúl hozza, és pl a 17 éves Józsika esetében, aki sutyiban az osztály bombázóját, a Szilvit lovagoltatja a koleszban vagy suli után otthon, és nem a térdén.

Az is triviális, hogy ha a suliban tényleg megjelenik egy ilyen szoftver, akkor legfeljebb azt lehet majd látni, hogy tényleg csak azok járnak a gépterembe óra után, akiknek nem telik saját lanpartyra, mindenki más – nagyon dicséretes módon – az osztálytársakkal építi a közösségi kapcsolatokat otthon a “nem filterezett” gép előtt. És ilyen mindig lesz valahol a szomszédságban.  Ahhoz képest, hogy anno a mi generációnkban még volt, ahol a TV-t is bezárták a szekrénybe (a videóval együtt) és mégsem okozott gondot a “Tomboló ököl” c. döbbenetesen unalmas ám tilalmas örökbecsű megtekintése a suli és a munkaidő vége közötti vákuumban, ez triviális feladat lesz a jól felkszült ifjúságunk számára…

Cserébe az ilyen szűrőszoftverek egész érdekes “mellékfunkciókat” növesztenek, amikre a BBP oldal is utal.  Segíthetnek pl a szoftver licensz gazdálkodásban (csak semmi letöltögetés és telepítgetés) és a szerzői jogok védelmében (majd adok neked zeneletöltést). Végülis ez is ifjúságvédelem. És az sem baj, ha a stréber Esztike nem tudja megírni a háziját, mert a megfelelő kulcsszavak éppen tiltólistán vannak, véletlen egyezés folytán. Amikor pedig a legfelkészültebb égetnivalók kitalálják/sniffelik a tanári jelszót, akkor valóban eljő a forradalom. Egy biztos, unalom nem lesz, tehát minden rendben.

4. Outro

Hiába, szép dolog is az ilyen Public-Private Partnership. Jól passzol a mostanában divatos “csináljon már valaki valamit, de azonnal!” típusú közhangulatba és az ezt szorosan követő demonstratív izom ugráltatásba. Emellett a “gazdaságfejlesztés közpénzből” szép példája is.  Mindenki egyért, egy mindenkiért. Dicséretet érdemel. De mi ez? A “summa cum laude”-re azt írja ki, hogy ilyen disznó kifejezéseket igazán nem szabadna nézegetni, és süllyedjek el a föld alá? Hm….

A többi csendes hóesés.”

via Dani.

Bookie Woogie

Adott egy lelkes apuka: Aaron Zenz, mesterségének címere illusztrátor, grafikus, designer a többit nem sorolom, itt mindenki találhat róla bővebb infót. Apuka mellé felsorakozik 3 gyermek az 5 éves Lily, a 8 éves Gracie és legvégül a 10 éves Isaac., Ennyit a személyi feltétekről lássuk mi van még?

Van több mint 2800 gyerekkönyv a családi kollekcióban. Kétségtelen, hogy biztosítva van a három gyerek számára a délutáni, esti, nyaralásra elvihető, strandra elhurcolható, tömegközlekedési eszközön lapozgatható olvasnivaló. Node valahol csak el kell kezdeni azért.

Aaron arra gondolt, hogy mi lenne, ha egy közösen kiválasztott könyv elolvasása után, leülnének az asztalhoz, ahol az olvasottakat átbeszélnék, majd utána mindenki lerajzolhatná a kedvenc szereplőjét, jelenetét, vagy ami a legjobban tetszett neki. S, hogy még jobban meg legyen kavarva a történet, mi lenne ha ezt az egész párbeszédet rögzítenék valamilyen szerkezettel, a rajzokat pedig bescannelnék s közzé tennék egy blogon.

Valahogy így született meg a Bookie Woogie.

2008 októberében indult a blog s azóta heti rendszerességgel (hétfőnként) jelentkeznek egy-egy könyv elemzéssel.

Ennyit gondoltam ízelítőnek. Amiért még külön szeretnék foglalkozni az oldallal az egy egyszerű indok. Január végén írtam Aaronnak egy emailt, melyben érdeklődtem afelől, hogy van-e a gyűjteményükben magyarról angolra fordított könyv (felsoroltam neki pár könyvet ami elsőre eszembe jutott, Weöres, Janikovszky stb..) de sajnálatomra nem talált az általam említett szerzők közül semmit. Körbenézett a helyi könyvtárban, ahol szintén nem talált magyar vonatkozású gyerekkönyvet.

Aztán eszébe jutott, hogy mégis csak volna itt egy könyv, „Tale of a Tail” címmel, melyet Bodnár Judit írt. A hölgyről annyit lehet tudni, hogy gyerekkorában családostul kivándoroltak az Egyesült Államokba. A könyv hátoldalán – nem szó szerint idézve – az áll, hogy abban az időben amikor külföldre kerültek, teljesen idegen volt számukra minden, ráadásul még angolul sem tudtak,  s ebben a lehangoló helyzetben Judit számára különösen megnyugtató volt az, amikor anyukája a saját nyelvükön mesélte neki a fent említett mesét.  Judit közben felcseperedett, s habár átfordította angolra a történetet mindvégig igyekezett megőrizni azt a sajátos és egyedi ízt és ritmust, ami miatt az eredeti történetet annyira szerette gyerekként.

Az már csak ráadás, hogy Aaron egyik legjobb barátja: John Sandford illusztrálta a könyvet.

Abban maradtunk, hogy felveszik a listájukra ezt a könyvet is és hamarosan írnak róla egy bejegyzést a blogban. A képre kattintva mindenki elolvashatja az általuk készített kis ismertetést, s ezúton is szeretném megköszönni Aaronnak és a gyerekeknek, hogy eleget tettek szerény kérésemnek. Thank you Aaron, Lily, Gracie and Isaac!

DANGER!

A plakát felirata (kb.): “VESZÉLY! A számítógép közelében étel és ital fogyasztása tilos – ellenkező esetben szembe kell nézned a könyvtárigazgató haragjával!”.

Itt nyugszik...

A plakát felirata (kb.): “Itt nyugszik az az ember, aki a legutóbb ezen számítógép közelében evett és ivott”.

A két gyöngyszemet(?) a Bowman Library-nek köszönhetjük.

Hideg étel, fedett ital (klikkentésre nagyobb lesz)

Például: fogyaszthatsz szendvicset (hideg), de hamburgert és sült krumplit (meleg) inkább ne. Fogyaszthatsz sushit (hideg), de pizzát (meleg) inkább ne. Fogyaszthatsz sütikét, de tésztaételeket (meleg) inkább ne. Fogyaszthatsz papírpoharas kávét pohárfedővel (lefedett ital), de csészéből teát (ital nyitott pohárban) inkább ne.

Láthatjuk, hogy még itt is fennáll a tilalom bizonyos étel- és italfélékre, de szerintem már ez is igen nagy engedmény és – szintén szerintem – bőven elég is.

Jó étvágyat – a Queenslandi Egyetemi Könyvtárban!

via Tame The Web

A szavazás eredményének eredményeképpen itt az Ubuntu-leckék közül a második. A leckéket ezentúl külön oldalon is gyűjtöm, valamit külön kategóriába kerülnek. Sőt: támogathatod is a kezdeményezést. Ezzel kapcsolatban lásd az Ubuntu melléklet oldalát. Előre is kösz!

Szabad szoftver

Idézet a Wikipédiából:

A szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek (FLOSS) szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok. Ilyen például a Linux operációs rendszer, a Mozilla Firefox böngésző vagy az OpenOffice.org irodai csomag.

Hogy in medias res legyek, a szabad szoftver nem azonos azzal, amit “freeware”-nek nevezünk, ezt már megtanultam. Igazából logikus is: Windows-ra leszedsz egy freeware szoftvert, amit ugyan ingyen megkapsz és használhatsz, de a forráskódjába ugye nem tudsz belenyúlni (értsd: ha valamely funkció nem tetszik, vagy hiányzik, nem tudod módosítani vagy beletenni). A freeware-t magyarul ingyenes szoftvernek hívják, ebből pedig ugye egyenesen következik, hogy szabad szoftver nemegyenlő ingyenes szoftver (eddig a matek). Ami sokakat elbuktat (ó, te drága angol nyelv), hogy az angol “free” szó éppúgy jelent “ingyen”-t, mint “szabad”-ot. Ezzel szemben a szabad szoftver:

1. szabadon felhasználható, a felhasználás módja és célja nincs megkötve (magyarázat: az Ubuntudat éppúgy felteheted a saját gépedre, mint az irodai gépekre – vagy ha tudod, akkor a fűnyíródra is akár -, ráadásul szabadon használhatod akár piszkos profithajhászásra is – kivéve azt az esetet, hogy magát a szabad szoftvert akarod eladni, ugye… erről mindjárt);
2. forráskódja nyílt, azaz megnézheted, vagy akár módosíthatod is (magyarázat: lásd előbb; ha egy funkció nem tetszik, vagy hiányzik, azt – kellő hozzáértéssel persze, de – simán módosíthatod vagy beleépítheted a szoftverbe);
3. szabadon terjed, azaz továbbadható és akár önkéntesen is terjeszthető (magyarázat: ha kell egy Ubuntu telepítő, akkor szólsz és kiírom neked – és mindez legális; gondold el, mekkora gubancok lehetnének abból, ha agyba-főbe küldözgetném másoknak a Windowsos telepítőlemezeket…);
4. az első, a második és a harmadik pont kombinációja, vagyis a módosított (értsd: az eredetiből, vagy az alapján készült) szoftvert is szabadon “legyárthatod” és terjesztheted, mindannyiunk nagyobb élvezetére és hasznára, ámen.

Ami viszont nekem még ennél is jobban tetszik: azon túl, hogy az Ubuntu, mint operációs rendszer szabad szoftver, a tárolókban található programok is azok. Azaz a módosítás, fejlesztés és terjesztés lehetősége nem csak magára az Ubuntura, hanem az alatta futtatható programokra is áll. Hurrá. Az FSF definícióját a szabad szoftverekről itt lehet elolvasni, a GNU Projectét pedig itt, mindkettő magyar, nyugodtan.

Te, a Gyökér

Meg én is. De ahelyett, hogy innen az anyázás felé mennénk el, beszéljünk az Ubuntu jogosultság-kezeléséről. Előbb azonban egy kitérő, tanmese, borzalom.

Van egy ismerősöm, aki nemrégiben (figyelem! ültök? kapaszkodtok?) kitörölte maga alól a fél Windows-t… És ez nem vicc. Amikor elhatároztam, hogy végleg megszabadulok a Windows-tól, tökmindegy alapon kipróbáltam és tényleg meg lehet csinálni. Kedves júzer valami oknál fogva a C:/Windows-ban mászkált, törölni akart valamit és nem vette észre, hogy kicsit többet jelölt ki, mint amit törölni akart. Rányomott a törlésre és megerősítette. Puff, szia. Következő indításkor már csak addig jutott, hogy “hiba, xy fájl nem található” – mindez DOS-szerű fekete képernyőn, fehérrel szedve, még prompt-ot sem kapott. Na most, számomra nem az a meglepő, hogy a júzer figyelmetlensége és/vagy butasága végzetes lehet, hanem hogy a Windows XP-nek mindössze ennyi hozzáfűznivalója volt: “Biztos, hogy törli a kijelölt fájlokat?“.

Hová szeretnék ezzel kilyukadni? A Windows alatt is vannak jogosultságok és felhasználói szintek, de koránt sem különülnek el egymástól annyira, mint kellene (talán az egy Vista kivételével, ahol rendszeresen felkínálja a “rendszergazdaként” történő fájlműveleteket). Példa: ha telepíted az XP-t és kialakítod a saját felhasználói fiókodat telepítéskor, automatikusan te leszel a rendszergazdai jogkör birtokosa, saját felhasználóneveddel bejelentkezve (értsd: ahogy mindig mindenki csinálja a saját gépén) pedig automatikusan rendszergazdaként tevékenykedhetsz. Windows alatt a rendszergazdai jogosultsággal bíró személynek “Adminisztrátor” a neve, a többiek pedig “Felhasználók” (User).

Ahogy rövidke ubuntus pályafutásom során kiderült, a Linux is használ jogosultság-kezelést, csak mások a nevek és még egy lépcső van benne a biztonságosabb használatért. Az “Adminisztrátor” neve itt “Gyökér” (Root, néha hívják Super User-nek is), a többiek pedig “Felhasználók” (User). Azaz, ha te telepíted az Ubuntut, a telepítés során megadod ugye a felhasználónevedet és a jelszavad, akkor te válsz “Roottá”, minden más felhasználó pedig alapesetben “User” lesz. Ugyanúgy, mint Win alatt. Csakhogy.

Az Ubuntun Rootként bejelentkezve még nem leszel automatikusan jogosult rendszerszintű műveletek elvégzésére. Ehhez munkamenetről-munkamenetre meg kell erősítened “gyökérségedet”. Ez kétféleképp történhet:

1. Terminálban (parancssor, majd a maga idejében megismerjük őt is) úgy, hogy bizonyos műveleteket (pl. alkalmazások telepítését, frissítéseket stb.) csak úgy tudsz megejteni, hogy a parancs alé begépeled azt, hogy “sudo” (itt egy kép róla). Ez tulajdonképpen egy rövidítés, feloldása “Super User DO”, azaz “Super Userként (Gyökérként, Adminisztrátorként) csinálni valamit”. Ha egy parancsot “sudo”-val adsz ki, akkor a rendszer rögtön bekéri a sudo-jelszavad, azaz hiába vagy az operációs rendszerbe gyökérként bejelentkezve, meg kell erősítened a dolgot (a sudo-jelszavad ugyanaz, amit bejelentkezéskor használsz). Az ne zavarjon, hogy hiába gépeled, nem látszik, nem jelenik meg, még csillagok sem jelennek meg, így még az sem látszik, hány karakterből áll – gépeld be és üss Entert. Ez mire is jó? Egyrészt arra, hogy ha őrizetlenül hagyod a géped, a kisöcséd nem tud feltelepíteni/leszedni semmit, például, hiszen nem tudja a sudo-jelszót. Másrészt pedig arra, hogy a rendszerműveleteket így talán nagyobb körültekintéssel fogod végezni (megjegyzés: a sudos parancsokat nem is tudod sudo nélkül kiadni, mert akkor az a válasz, hogy ezt csak gyökérként teheted meg). A begépelt sudo-jelszó mindig egy munkamenetre szól, nem csak az adott parancsra (vagyis: ha terminálban begépelted a sudo-jelszót, akkor ne hagyd ott a géped, vagy zárd be a terminált).
   Kockázatmentes kipróbálás: nyiss egy terminált (Alkalmazások » Kellékek » Terminál) és gépeld be, hogy “apt-get update”. Egyből kapsz egy habaütenetet, hogy “Hozzáférés megtagadva”. Most gépeld be, hogy “sudo apt-get update”, mire egyből kéri a sudo-jelszót. Begépeled (ne feldd, nem látszik), Enter és máris lefut a parancs. Az “apt-get update” egyébként annyit tesz, hogy megkeresi a rendszerhez rendelkezésre álló frissítéseket.
2. A grafikus felület bizonyos alkalmazásainál (pl. csomagkezelő – erről majd máskor -, bizonyos könyvtárak stb.) úgy, hogy indítod, mire felugrik egy ablak és kéri a jelszót (itt egy kép róla). Ugyanúgy, ahogyan a terminálnál, a sudo-jelszavad itt is az a jelszó, amivel az oprendszerbe bejelentkezel. És, ugyanúgy ahogyan a termnálnál, a begépelt sudo-jelszó itt is egy munkamenetre szól.
   Kockázatmentes kipróbálás: nyiss egy Synaptic csomagkezelőt (Rendszer » Adminisztráció » Synaptic csomagkezelő). Egyből kéri a jelszót, addig nem is enged tovább.

Hülye tipp: nagyon sokan megijednek a Terminál használatától, csak azért, mert gépelve kell kiadni a parancsokat. Én, ha terminálban csinálok valamit, mindig azt képzelem, hogy épp a Pentagon rendszerét töröm fel, ettől aztán vigyorogni kezdek és élvezem. Ha már a Pentagon is kezd unalmassá válni, a sor folytatható a NASA-val, vagy a Mátrixszal.

A Main és más szoftverforrások

Az Ubuntu szoftverforrásainak hivatalos(nak tűnő) neve: tároló – még hivatalosab(nak tűnő) neve pedig: repozitórium (egyáltalán nem hivatalosan: “repó”). Ahogy én kivettem az olvasmányaimból, a legfontosabb négy tároló a következő:

1. Main [méjn] – nevéből is adódóan ez a “fő” tároló. Itt csak szabad szoftvereket találunk, mindegyikük szabadon terjeszthető, módosítható satöbbi (lásd jelen írás elejét). A Main-ben megtalálhatók a lefontosabb szoftverek, sok ezek közül már alapesetben is megtalálható az Ubuntuban, telepítéskor vele együtt települnek.
2. Restricted [risz'triktid] – mint a neve is mutatja, ez “korlátozott” tároló. Az Ubuntu fejlesztőinek támogatását élvezi, mert ebben találhatók azok a programok, amelyek a legnépszerűbbek, legelterjedtebbek (mármint azokon túl, amelyek a Main-ben megtalálhatók). A név abból ered, hogy a Restricted-ben található szoftverek közül nem mindegyik szabad szoftver. Azaz nem jár mindegyikhez közösségi támogatás, hiszen azokat, amelyeket nem szabadok, nem lehet “csak úgy” kijavítani stb. Amiért mégis itt lehetnek: komoly közösségi igény van rájuk.
3. Universe [junivörsz] – a nevéhez hűen ez egy egész “univerzum”. Itt szinte minden (ha nem minden) megtalálható, ami Ubuntun futtatható. Szabad és nem szabad szoftverek, magánfejlesztések, klónok és átiratok, “mutánsok” stb. Ez hatalmas előny, viszont van komoly hátránya is: a Universe-ből telepített alkalmazásokra (habár működnek) az Ubuntu fejlesztői nem vállalnak garanciát, ráadásul az sem biztos, hogy az adott programot egyáltalán még továbbfejleszti és javítja-e valaki, vagy készítője úgymond “magára hagyta” (ennek különösen a biztonsági jellegű frissítések esetén van jelentősége).
4. Multiverse [máltivörsz] – a Multiverse tárolóban található szoftverek nem szabad szoftverek (annak ellenére hogy általánosságban ingyenesek), vagyis licenszük nem egyezik meg az Ubuntu licenszével. Érdekes: a Multiverse bizonyos országokban jogi problémákat vet fel. Magyarországon állítólag nem (szerencsére).

Telepítéskor a telepítésre kijelölt progamok a következőképp települnek (már ha repozitóriumból telepítünk): kijelöljük őket telepítésre, az Ubuntu a neten kapcsolódik a tárolóhoz, automatikusan megkeresi a kijelölt programot, letölti és feltelepíti. Azaz, ahogy én észrevettem, nem nekem kell megkeresnem az installálandó programot, manuláisan letölteni, manuálisan elindítani és végigvezetni a telepítővarázslót, majd letörölni a letöltött telepítőfájlt. Hanem csak beütni egy pipát és egyet-kettőt kattintani.

Azoknak sem kell azonban felháborodniuk, akik nem rendelkeznek állandó internet-kapcsolattal. Az Ubuntu telepítőlemeze tudniillik nem csak annyit tartalmaz, amit telepítéskor a telepítő feltesz. A lemezen helyet kapott a Main és a Restricted tárolók számtalan programja – elsősorban a leghasznosabbak, legnépszerűbbek és legszükségesebbek. Ami pedig különösképp megnyugtató, az az a tudat, hogy ezen két tárolóban kizárólag olyan programok találhatók, amelyek kimondottan Ubuntuhoz íródtak (azaz tuti, hogy nem ütközünk kompatibilitási problémákba, mint egyes Windowsos programok esetében), ráadásul igen szigorú ellenőrzésen mentek keresztül, mielőtt bekerülhettek volna a tárolókba.

Hasonlóképp egyszerű a programok törlése (uninstallálása), kijelöljük őket eltávolításra és leokézzuk. Számtalan Windowsos program csinált olyat, hogy törlés után a merevlemezemen hagyta a törölt program könyvtárát, állítólagosan más programok által is használt fájljait stb. Az Ubuntu ezzel szemben úgy tűnik, hogy szemetelés-mentesen telepít és töröl. És ez tetszik nekem.

Fájlrendszer(ek)

Na, ez az a dolog, ami mindig megfog. Tudniillik tizensok év Windows-használat után az Ubuntu fájlrendszere (illetve: fájlrendszerei, erről mindjárt) teljességgel idegennek és átláthatatlannak tűnik. Az első sokk, hogy nem találod a “cé meghajtót”, a “program fájlz” mappát, a “máj dokjumenc” mappát és ilyeneket. Vagyis: fogalmad sincs, mi hol van… És ez nagyon-nagyon frusztráló tud lenni, mert úgy érzed: nem vagy ura a gépednek, hiszen át sem látod, vagy mi. Szerencsére egyszerű felhasználóként erre nem is nagyon van szükség (néha azért van, de ez majd kb. két leckével később). Nem akartam megmutatni ezt az írást, mert nekem speciel a fejem is megfájdult tőle, de ha valaki kommentben el tudja magyarázni emberi nyelven a lényegét, annak utalunk csokit, interurbán.

Amire rájöttem: az operációs rendszer tulajdonképpen fájlrendszerek összessége, amelyek bizonyos módokon csatolódnak egymáshoz. Ilyen fájlrendszerek a merevlemezünk partíciói, a CD- és DVD-lemezek, a pendrájvok, azaz minden olyan információhordozó és tároló, amelyek pl. hierarchikus struktúrában adatokat tartalmaznak. Informatika, első osztály, de tényleg – és mégis, egy átlag Win-felhasználó annyira hajlamos elfelejteni az ilyet, hogy csak na. Merthogy Windows alatt vannak “meghajók” (ugye A, C, D, E stb. jelöléssel), azon belül “mappák” (My Documents), azokon belül “fájlok” (zene.mp3) oszt’ cső. És hajlamos az ember elfelejteni, hogy

1. ezek a meghajtók tudniillik fájlrendszerek és
2. fogalma sincs, hogy amikor berak egy CD-t, vagy bedug egy pendrájvot, akkor az hová csatlakozik,

hiszen csak annyit lát, hogy megjelenik egy új ikon a Sajátgépben, vagy egy új gomb a Total Commanderben. És – mondjuk meg őszintén – nem is érdekli, csak működjön és hozzáférjen a CD-n vagy a pendrájvon lévő cucchoz. Ebben az esetben viszont már nem is annyira gáz az Ubuntu. Merthogy ha bedugsz egy pendrájvot vagy beteszel egy CD-t a meghajtóba: megjelenik egy új ikon az asztalon. És ráklikkelsz és hozzáférsz és ennyi.

De ha mégis tudni akarod, hogy struturálisan hol a francban vannak ezek a dolgok, akkor a megnyíló fájlböngésző menüsora alatt gyönyörűen visszakövetheted, hogy a CD-d az a Filerendszer/media/cdrom0, a pendrájvod pedig a Fájlrendszer/media/[pendrájv neve vagy típusa] (egyébként bárhol olvasol utána, a “Fájlrendszert” csak “/”-ként – mint a “gyökérkönyvtár”, érted – jelöli, azaz /media/…). Azaz olyan, mintha egy-egy mappa lenne mindkét eszköz, nem különálló meghajtó. Ezt hívják csatlakoztatásnak (mount): csatlakoztatjuk az eszköz fájlrendszerét a számítógépünk fájlrendszere alá. Emlékszünk Windows alatt hogy húztuk ki a pendrájvot? Klikkeltünk arra a kis ikonra a tálcán, majd “Hardver biztonságos eltávolítása”. Ubuntu ugyanez: jobb klikk az asztalon a pendrájv ikonjára, majd “Kötet leválasztása”. Ezt hívják “unmountnak”, azaz az eszköz fájlrendszeét leválasztjuk a számítógét fájlrendszere alól. A CD-t meg kiveszed, és ennyi, akkor “unmountolódik”, jól.

Ha pedig saját cuccaidat saját struktúra alapján szeretnéd elhelyezni, arra tökéletesen megteszi a “Helyek » Saját mappa”, ami gyakorlatilag tökéletesen megfeleltethető a Windows “My Documents” mappájának. Nnna.

Előzetes

Ennyit egy szuszra. A következő etap már izgalmasabb lesz: megismerkedünk az Ubuntu “arcával”, azaz a GNOME felhasználói felülettel és megkíséreljük tetreszabni “az én házam az én váram”, illetve a “mindenhol jó, de a legjobb, ha tetszik” jegyében.

Addig is: kommentben lehet kérdezni, megmondani.

1. könyvet kölcsönzöl;
2. folyóiratot kölcsönzöl;
3. videokazettát és/vagy DVD-t kölcsönzöl;
4. hangoskönyvet kölcsönzöl;
5. folyóiratot olvasol helyben;
6. könyvtárközi kérésed van;
7. órát használod a könyvtár tárgyalóját,
8. felnőtt programon/tanfolyamon veszel részt;
9. gyermek programon/tanfolyamon veszel részt;
10. órát használod a könyvtári számítógépet;
11. adatbázist használsz;
12. referensz-kérdést teszel fel a könyvtárosnak;

és máris megtudod, mennyit ér az olvasójegyed. Azaz körül-belül hány dollárt spórolsz minden egyes befizetett adó-dollárod segítségével. Az eredmény persze csupán hozzávetőleges, hiszen az állam adózóinak átlagos adózási szokásain alapulnak a számok (ez le is van írva az űrlap alatt).

Valamit elfelejtettem: denveri (ill. Colorado állambéli) lakosoknak a beiratkozás ingyenes. Ezért beszélünk adódollárokról, nem pedig az “olvasójegyért fizetett összeg minden dollárjáról”.

Szerintem kimondottan jó ötlet jelen gazdasági helyzetben számszerűsíteni a megtakarítást és arra ösztönözni az embereket hogy kiadásaik visszaszorítása érdekében… könyvtárba járjanak. Mindemellett (nagyon okosan) a könyvtár szolgáltatásai is szépen megjelennek a listában, aki előtt tehát eddig esetleg ismeretlen volt az adatbázisok vagy a könyvtári tárgyaló használatának lehetősége, az most szembesül vele.

Nekem tetszik.

Forrás: Stephen’s Lighthouse